Antal Karola - figyelo.ro

Ma reggel nyolckor vészjóslóan kezdett zörögni a telefonom. Egyik legjobb barátom hívott, aki éjszaka érkezett haza egy, ahogy ő nevezte, eszméletlenül felejthetetlen koncertről, amiért gondolkodás nélkül elzötyögött Budapestig. Az első két szava után tudtam, nem úszom meg a sürgős élménybeszámolót. Nem mintha nem lettem volna kíváncsi a történtekre, de a korai órákban képtelen vagyok bármire egy percnél tovább összpontosítani. Ennek ellenére (saját meglepetésemre is) rekord idő alatt összekaptam magam, fél órával később pedig már egy diszkrét kávézó kellemesen huzatos teraszán üldögéltem és kicsit még álmosan, de annál nagyobb érdeklődéssel hallgattam az összefoglalót a hangosításról, fényekről, no meg ezek együttes hatásáról.

Hála az égnek, részemről elégnek bizonyult néhány bólintás a kommunikáció életben tartásához. Ennél nagyobb teljesítményre ugyanis még nem voltam felkészülve.

Ott ücsörögtünk, nevetgéltünk, s miközben hűsítő gyümölcsitalt ízlelgettem, arra gondoltam, milyen elhamarkodott kijelentést tesz az, akinek állítása szerint nem létezhet igaz barátság fiú és lány, nő és férfi között. Mi is példái voltunk és vagyunk mai napig ennek valótlanságára. Ott a teraszon azon kevés emberek egyike ült velem szemben, akivel fél szavakból megértjük egymást. Nem a haverom vagy cimborám. A barátom.

Volt egy idő, amikor azt gondoltam, senkiben nem bízhatok meg igazán, hiszen feltételek, hátsó szándékok nélküli emberi kapcsolatok nem léteznek. A barátság tehát egy féken tartott érzelmeken alapuló, határok közé illesztett szereplője volt az életemnek. Jóllehet, mára is legfennebb három-négy emberrel alakítottam ki bizalmas viszonyt. Kétségetelen azonban, hogy sikerült megszakítani a kapcsolatot egykori szkeptikus énemmel, amely nem hitt az igaz, tiszta barátság létezésésben. Azt tartottam, ha megörzöm a problémáimat, a gondolataimat, csak magamra haragudhatok és nem kell elszámoljak mások előtt hibás lépéseimről. Ez a hozzaállás nem volt feltétlenül rossz, de akadályt képezett a látóköröm tágítása előtt.

Több tucatszor éreztem már úgy, hogy a legszerencsésebb emberek táborába tartozok. Ennek tulajdonítom azt a felismerést is, mely szerint a fejemben lévő szürkület még eloszlatható. Néhány évvel ezelőtt világítani kezdtek tehát a kislámpák (ez alatt értem azokat a személyeket, akikkel jó időben a legjobb helyen találkoztam és ráébresztettek, hogy a barátság nem egy elnyomó, kisajátító hatalom, mint ahogy azt addig éreztem). Megnyitottam egy ajtócskát és beáramlott rajta a szeretet. Imádom a barátaimat, akik így életem fontos részeivé válhattak. Igen, ezek a sorok róluk és nekik szólnak, hiszen az ő érdemük is, hogy azzá lettem, aki ma vagyok. Köszönöm, hogy vannak nekem. Köszönöm, hogy vagytok nekem! 

Hozzászólások - Szóljon Ön is hozzá! (6)

Hozzászólás
A hozzászólása a cikk témájához kapcsolódjon. A személyeskedő hangú, durva mondatokat tartalmazó hozzászólásokat töröljük. Ne hivatkozzon a saját webhelyére. Az ilyen hozzászólásokat ugyancsak eltávolítjuk. Nyomja csak meg a böngészője *Frissítés* gombját, ha új biztonsági kódra van szüksége, mielőtt a 'Küldés' gombra kattint. Ne feledje, hogy a fenti műveletre csak abban az esetben van szükség, ha rosszul írta be a biztonsági kódot. Kérjük ha hozzászólását elküldte, várjon türelemmel. A hozzászólások elküldésük után 60-120 másodperccel jelennek meg. Megértésüket köszönjük
Név:
Email:
Hozzászólás:
Biztonsági kód*