Szász Hargita - figyelo.ro

Szeretek szeptember 15 után reggel 9 körül az utcán lenni. Sok-sok kisgyerek baktat az óvoda fele. Hátukon kis táska, mellettük a szüleik, a kis szemeik lelkesen csillognak…
Az unokaöcséim is elkezdtek a héten óvodába járni. Esténként egymás szavába vágva mesélik az élményeket. Hiába ikrek, mindketten másképp érik meg az óvodában töltött napokat.

Tegnap este egyikük valami nagyon jópofát mondott: amikor az óvónéni sokat beszél, én felállok, és kimegyek… Ahányszor csak eszembe jut, elnevetem magam. Milyen könnyű is még háromévesen! Ha valami untatja, ha valami nem tetszik, egyszerűen feláll, és kimegy. Nem foglalkozik a következményekkel. Nem gondol arra, hogy neki kötelessége az óvodai foglalkozást végighallgatnia, arra sem, hogy az óvónéni úgyis utána megy, és visszaviszi, sőt még esetleg meg is szidja. Nem foglalkozik azzal, hogy mit gondol a többi gyerek. Egyszerűen csak azt teszi, ami neki jól esik. És boldogan, csillogó szemekkel meséli ezt este el…

Elgondolkodtam… milyen jó is lenne felnőttként is ezt tenni! Milyen jó is lenne, egyszerűen csak felállni, és kisétálni valahányszor valami nem tetszik! Csak hát pontosan erre nevel rá az óvoda, majd az iskola, a szüleink, és maga az élet. Hogy nem tehetjük mindig csak azt, ami nekünk éppen jól esik. Vagy, hogy nem mindig az a jó nekünk, ami épp abban a pillanatban jól esik…
Az ember társas lény. A társas létnek pedig számos írott és íratlan szabálya van. Ezeket a szabályokat pedig be kell tartanunk, legalábbis az esetek többségében. Hanem könnyen előfordulhat, hogy éppen olyan embereket bántunk meg, akiket szeretünk.

Néha én is öntörvényű vagyok. Akárcsak a hároméves unokaöcsém, fittyet hányok minden írott és íratlan szabályra, és azt teszem, ami éppen jól esik. De azoknak az embereknek a kedvéért, akiket szeretek, akik fontosak nekem, azért, hogy őket semmiképp meg ne bántsam, betartok minden szabályt… Értük ott maradok bárhol, bármeddig, nem állok fel, és nem sétálok ki, bármennyire szörnyű, bármennyire untat vagy netán bánt valami…

Tudom, hogy nem élhetek úgy, nem gondolkodhatok úgy, ahogyan azt a hároméves unokaöcsém teszi. Mégis csodálattal vegyes irigység fog el akárhányszor eszembe jut, amit mondott… Néha azt szeretném, bárcsak mindig ilyen maradna. Pedig tudom, hogy pár hét az oviban, és már nem lesz ilyen… Sőt azt is tudom, hogy ez éppen az ő érdekében történik… Mégis… 

Legyen Ön az első hozzászóló

Hozzászólás
A hozzászólása a cikk témájához kapcsolódjon. A személyeskedő hangú, durva mondatokat tartalmazó hozzászólásokat töröljük. Ne hivatkozzon a saját webhelyére. Az ilyen hozzászólásokat ugyancsak eltávolítjuk. Nyomja csak meg a böngészője *Frissítés* gombját, ha új biztonsági kódra van szüksége, mielőtt a 'Küldés' gombra kattint. Ne feledje, hogy a fenti műveletre csak abban az esetben van szükség, ha rosszul írta be a biztonsági kódot. Kérjük ha hozzászólását elküldte, várjon türelemmel. A hozzászólások elküldésük után 60-120 másodperccel jelennek meg. Megértésüket köszönjük
Név:
Email:
Hozzászólás:
Biztonsági kód*