Sólyom István - figyelo.ro

Bankcsődök, tömeges elbocsátások, recesszió, csökkenő fogyasztás, zuhanó tőzsdék, globális bizonytalanság, vállalatok bezárása, bankmentő csomagok, válságkezelő csúcstalálkozók. Ilyen és ehhez hasonló címszalagokkal sűrűn találkozni manapság. Nem telik el úgy nap, hogy az 1929-1933-es nagy gazdasági világválság óta a legnagyobbnak tartott gazdasági krízisről nem tájékoztatna óránként a média. Lassan éjszaka is arra riadunk fel, hogy jesszusom, ismét esik a Dow Jones, a BUX index pedig már sokadik alkalommal süllyedt a történelmi mélypont alá. Akár tetszik, akár nem, a jelzáloghiteli- és pénzpiaci válságként kezdődő, majd globális gazdasági válságba torkolló folyamatok hatásai alól mi sem tudjuk kivonni magunkat. Összeállításunkban a probléma gyökereire, a kiváltó okokra próbálunk rávilágítani, valamint a lehetséges megoldási módozatok közül is figyelmükbe ajánlunk néhányat.

Apokalipszis most?

A helyzet komoly aggodalomra ad okot, azonban a világvége ismét elmarad. Rögtön az elején szögezzünk le egy tényt: egy ország gazdasága sem szárnyalhat örökké, előbb-utóbb törvényszerűen bekövetkezik a gazdasági visszaesés. E közgazdaságtani szabály alól maga az Egyesült Államok se vonhatja ki magát, még akkor sem, ha jelen pillanatban az USA a világ legnagyobb és legerősebb gazdasági hatalma. Az is igaz, hogy egy adott állam reál GDP-jének csökkenése még nem kellene globális méretű válságot kiváltania. A recesszió azonban csak az egyik ok a sok közül. A történet valamikor 2000-ben kezdődött, amikor Alan Greenspan az amerikai Fed (Szövetségi Tartalék Rendszere) akkori elnöke a dotcom lufi kipukkadását követően radikális kamatcsökkentésre szánta el magát. Az elhatározást tett követte, olyannyira, hogy 2003-ban az amerikai alapkamat soha nem látott, 1 százalékos mélyponton állt. E gazdaságélénkítő lépést követően az amúgy hagyományosan hitelekből élő amerikai lakosság még több kölcsönt igényelt, amely által egyre nagyobb mennyiségű pénz áramlott a pénzpiacokra. Ennek következtében szárnyalt a gazdasági növekedés is, hisz egyre több áru talált vevőre. Mindenkinek fülig ért a szája.

Akkor mi ez a mostani hisztéria?

Mint már említettük, Amerikában nagy hagyományokkal bír, hogy a derék polgár hitelekből tartja el magát és a családját. Ugyanakkor a hitel, vagyis a kölcsön adott pénz, maga is egy áru, amelynek a kenyérhez, a cukorhoz és a kólához hasonlóan ára van. Mindenki tudja, hogy egy bank csak fedezet ellenében ad kölcsön pénzt. Abban az esetben, ha az adós képtelen fizetni, érkezik a behajtó, aki a kölcsönt nyújtó bank megbízásából lefoglalja a fedezetként szolgáló ingatlant, ingóságot esetleg a staférungos ládát és a benne lévő hozományt. Az elmúlt években az amerikai ingatlanpiac az alacsony kamatok és a kedvező hitelfelvételi akciók következtében soha nem látott magasságokban szárnyalt. Az a helyzet állt elő, hogy a nagy kereslet miatt egy polgár által hitelre vásárolt ingatlan ára megduplázódott, megtriplázódott. A bankok sem voltak restek, kapva-kaptak az alkalmon és mivel a fedezetül szolgáló jószág értéke többszörösen meghaladta az alapárat, újabb hitelekkel kedveskedtek. A hitelezők az így keletkezett virtuális spekulatív pénzre újabb földi javakat vásároltak. Akik nem éltek ezzel a lehetőséggel, hanem úgy gondolták, hogy nagyobbat tudnak kaszálni, fogták magukat és a fölös többséget egyszerűen hitelbe fektették, hogy abból az összegből a pénzintézetek másnak hitelezzenek. A végén kis túlzással azt sem tudták, hogy ki kinek tartozik.  Ráadásul a bankok egyre kevesebbet törődtek a hitelezők pénzügyi hátterével, boldog-boldogtalannak kölcsönöztek, olyanoknak is, akiket normál körülmények között a bank közelébe sem engedtek volna. Az ingatlanárak növekedésével horribilis méretű virtuális pénzbuborék keletkezett. Hogy még érdekesebb legyen, a sokak által piramisjátéknak nevezett biznisz résztvevői előre elköltötték a még meg sem termelt pénzt.

Kezdem kapizsgálni

Ugyanez lezajlott nagyban is a bankok közti transzferek során. A pénzintézetek egymással is kereskednek, hiteleket adnak és vesznek, pontosan úgy, mint a magánszemélyek esetében, csak sokkal nagyobb tételben. A felelőtlenül összeállított hitelkonstrukciók, a hitelt igénylő személyek pénzügyi hátterének nem megfelelő feltérképezése, a kincstári optimizmus mind-mind bevert szögek voltak a globális pénzügyi rendszer koporsójában. A frász akkor kezdett úrrá lenni a piacon, amikor az irreálisan magas ingatlanárak egyszer csak zuhanni kezdtek. A feltörekvő gazdaságok, mint Kína és India egyre több tőkét szívtak el az USÁ-tól azáltal, hogy olcsó munkaerejük miatt a multinacionális cégek oda helyezték telephelyeiket. A recesszió, az egyre riasztóbb mértéket öltő munkanélküliség következtében az amerikai polgár egyre kevesebbet vagy egyáltalán semmit nem tudott megtakarítani. Amerika kiadásainak megnövekedéséhez nagyban hozzájárultak a természeti katasztrófák és a hadi kiadások.

Rohadt kapitalisták

A baj nagyobb volt, mint gondolták. A fedezetül szolgáló ingatlanok értéke a megnövekedett kétszereséről vagy háromszorosáról hirtelen töredékére esett. Pl. Jack háza, amelyet 35 ezer dollárért vásárolt, a nagy kereslet miatt rá két évre már 70 ezer dollárt ért. A bank a még nagyobb nyereség reményében újból megkínálta Jacket egy hitellel, hisz az általa szintén hitelre vásárolt ingatlan már a dupláját érte, így újból volt fedezet. Mihelyt azonban a ház értéke a mesterségesen szinten tartott 70 ezerről hirtelen a piaci szint alá süllyedt, a banknak hirtelenjében nagy vesztesége keletkezett. Az a virtuális pénz veszett el, amit a banki elemzők és tőzsdei brókerek már megtermeltnek véltek és amint a fentiekben említettük, már el is költöttek. Ennek következtében sorozatosan buktak be a bankok, hisz a kölcsöneik fedezete már távolról sem volt elég a veszteség pótlásához, ráadásul a felelőtlen hitelezés következtében számos ügyfélnél maradt autó, lakás és egyéb földi jó. A pontatlanul kitöltött hitelkérelmek ekkor ütöttek vissza, hisz tömeges volt az olyan ügyfelek száma, akiknek még a személyi igazolvány számuk sem állt a bank rendelkezésére, így nem volt kitől behajtani az adósságot.

Úgy kellett nekik

A körbetartozások és a hitelbuborék veszélyeire már 2006-ban figyelmeztettek a közgazdászok, Soros György is háromhavonta vészjósló nyilatkozatokkal állt elő. Számos szakértő szerint maguk a bankok is tisztában voltak a helyzettel, azonban ha már előállt a probléma, veszteségeik minimalizálása érdekében a lehető legtöbbet akarták kihozni belőle és hallgattak, mint az a bizonyos a fűben. Ekkor a hét minden napján újabb és újabb bankcsődökről, befektetési házak összeomlásáról érkeztek a hírek. Az első pánikhullámot követően a pénzintézetek ráncba szedték magukat és drasztikusan szigorítottak hitelezési gyakorlatukon, minek következtében az építőipar és az autóipar óriási veszteségeket szenvedett, hisz nem jutottak forrásokhoz. Ráadásul a vásárlási kedv is megcsappant, hisz a megtakarítások nélkül élő, majdnem mindent hitelből finanszírozó polgár szintén nem jutott kölcsönhöz.

A neoliberális gazdaságpolitika vége?

Világra szóló felzúdulást váltott ki, amikor az amerikai Kongresszus második nekifutásra ugyan, de megszavazta a 700 milliárd dolláros bankmentő csomagot. Az AIG biztosító vezetői több százezer dollárt költöttek dolgozóik jutalmazására egy kaliforniai hotelben, abbéli örömükben, hogy mégsem megy csődbe a világ legnagyobb biztosítója. Sokakban felmerült a kérdés, vajon az adófizetők pénzéből kell-e megmenteni azon vállalkozásokat és bankokat, amelyek vezetőik hibájából kifolyólag mentek tönkre. Míg mások szerint egyes pénzintézetek bukásával sokkal többet veszítenének az állampolgárok, mint abban az esetben, ha az állam kvázi többséget szerez ezen vállalatokban. Akárhonnan is nézzük a dolgot megfontolandó, amit Jürgen Habermas, napjaink egyik legnagyobb filozófusa mondott a válsággal kapcsolatban.
A Die Zeitnek nyilatkozva Habermas kijelentette, hogy őt legjobban a hatalmas társadalmi egyenlőtlenség nyugtalanítja, és a pénzügyi rendszer összeomlása a ”legsebezhetőbb társadalmi csoportokat” valamint a „gazdaságilag leggyengébb államokat” fogja leginkább súlytani. Véleménye szerint a válságnak nem kizárólag a spekulánsok az okozói, hanem maga a politika, amely eltűrte, sőt sok esetben támogatta is a „nyereség maximálásának” logikáját. Nem jelenti ki, hogy a piac mindenhatóságát hirdető neoliberális doktrína megbukott, de azt igen, hogy a piac mindenekfelettiségének politikája és társadalomfilozófiája újragondolásra szorul. Erőteljesen kritizálta a tomboló privatizációs őrületet, hangsúlyozva, hogy az államnak vannak olyan fundamentális funkciói, amelyeket egyszerűen nem lehet magánkézbe adni. Azt is sérelmezte, hogy a kultúrának, az oktatásnak a minősége nem szabadna a szponzorok éppen aktuális érdekeitől függnie. Habermas úgy véli, a válság közvetlen oka a Bush-kormány gazdaságpolitikájában valamint az IMF-nek még a kilencvenes évek elején megfogalmazott koncepciójában keresendő, amely szerint a gazdagok továbbgazdagodásával a jólét előbb-utóbb a szegényebb rétegeket is eléri. Arra figyelmeztet, hogy  a modern társadalom történeti tapasztalatai megkívánják a politika és a piac viszonyának kiegyensúlyozottságát. Ennek hiányában elképzelhetetlen, hogy a tagok közti szolidaritás megmaradjon. Megoldásként a filozófus a jóléti állam modernizációját, a gazdaság állam általi erősebb szabályozását, valamint „globális belpolitikát”, vagyis a problémáknak és a konfliktusoknak a határokon túlmutató kezelését javasolja. Joseph Stiglitz, Nobel-díjas közgazdász szerint a neoliberális szabadpiaci tan mindig politikai doktrína volt, amely bizonyos körök érdeket szolgálta. A piac láthatatlan keze az utóbbi fél évben közel sem működött tökéletesen, hisz a válság bebizonyította, az alulszabályozott, deregulált piac nem hatékony.

Mire számíthatunk?

A kilátások távolról sem rózsásak. Az Európai Bizottság jelentése szerint 2009-re az eurózónában szinte teljesen leáll a gazdasági növekedés. A recesszió következtében 2008 második és harmadik negyedévében példátlan módon, 0,2 százalékkal csökkent az euróövezet gazdasági összteljesítménye. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) előrejelzése szerint jövőre az egész fejlett világnak recesszióval kell számolnia, és a feltörekvő országok gazdasági teljesítménye is visszaesik. Folytatódni fog az építőipar és az autóipar lassú agóniája, visszaesik a termelés, megugrik a munkanélküliségi ráta, összébb kell húznunk a nadrágszíjat. Hogy a végén mégse keserű szájízzel zárjunk, a válság miatt egyre csökkenő tendenciát mutat a kőolaj és ebből fakadóan az üzemanyagok ára is. Csak legyen mibe tankolni.
 

Legyen Ön az első hozzászóló

Hozzászólás
A hozzászólása a cikk témájához kapcsolódjon. A személyeskedő hangú, durva mondatokat tartalmazó hozzászólásokat töröljük. Ne hivatkozzon a saját webhelyére. Az ilyen hozzászólásokat ugyancsak eltávolítjuk. Nyomja csak meg a böngészője *Frissítés* gombját, ha új biztonsági kódra van szüksége, mielőtt a 'Küldés' gombra kattint. Ne feledje, hogy a fenti műveletre csak abban az esetben van szükség, ha rosszul írta be a biztonsági kódot. Kérjük ha hozzászólását elküldte, várjon türelemmel. A hozzászólások elküldésük után 60-120 másodperccel jelennek meg. Megértésüket köszönjük
Név:
Email:
Hozzászólás:
Biztonsági kód*