Horváth Gábor - figyelo.ro

Rádiós munkám miatt hétvégén Gyimesbükkre látogattam, hiszen falunapokat tartottak, és meghívtak, hogy néha ízes muzsikával szórakoztassuk a közönséget. Nagyon vendégszeretõen fogadtak, meglepõdtem de egyben õszintén úgy gondoltam, hogy ha csángókról van szó, miért ne értenénk ott is meg egymást, mint magyarok, habár errõl is hallottam most ott véleményt, van aki magyarnak vallja magát, van aki szimplán csángónak, de semmiképp magyarnak. Ez annak tudható be - vallják õk -, hogy semmiképp nem akarnak hasonlítani a magyarországi "testvéreikhez", azon felül, hogy magyarul beszélnek.
Következik egy írás egy szép tájról, érdekes és egyben hátborozongató emberekrõl. Hátborozongató pozitív és negatív értelemben is.

Amint leértem Gyimesbükkbe, azon gondolkodtam, hogy elhigyjem-e társaim, ismerõseim szavát, azaz, hogy a csángóknál jó ügyelni, mert megszúrnak, meg ehhez hasonló dolgok. Nem, az elején nem tapasztaltam ilyent, próbáltam teljesen normálisan közelíteni a helyzethez, mégis csak emberek, mégis csak egy nyelvet beszélünk, mégis csak "rokonok" vagyunk. Kézfogások, ismerkedések, ezek következtek. Az alpolgármester nagyon rendesen és õszintén foglalkozott velünk, és mindent próbáltak megtenni, azért, hogy mi is jól érezzük magunkat.

Péntek este elkezdõdött a buli, minden kilátogató fiatal és idõsebb egyaránt jól érezte magát, szó sem volt "szúrkálásokról". Folyt a dínom-dánom, én is örvendtem, hogy úgy alakíthattam az estét, hogy mindenki jól érezze magát. Talán ekkor tévedtem elõször: még éjfél elõtt jó pár perccel egyszer arra lettem figyelmes, hogy senki nem követi a dallamokat, amiket rakok a számítógépen, hanem inkább elfutnak az egészen egy irányba és néznek valamit. Gondoltam magamban, ugyanaz lehet, mint sajnos máshol is - akár diszkóban vagy falunapon -, hogy összeszólalkoztak, és egy-két pofon elcsattant.
Hát nem: kiderült, az alpolgármester karját szúrták át, másnap bekötött karral üdvözölt már engem. Ekkor kicsit megtorpantam, kicsit figyelmesebben kezdtem követni az eseményeket, az embereket, a mozgásokat, a tekinteteket. Jobban is tettem: rá kellett jönnöm, egy irtóan gyönyörû vidéken vagyok, ahol az emberek egy részének óriási gondjai vannak: kezdve a megélhetéstõl, egészen a román-magyar kapcsolatokig. Frusztráció, felgyülemlett tehetetlenségbõl fakadó mérgesség és egy bizonyos szintig irigység is. Nem mintha ez mifelénk, Székelyföldön nem így lenne, de ezen a vidéken méginkább kidomborodik ez a fajta probléma.
Ülnek, mindenki mosolyog egymásra, kezet fognak, de akit nem szeretnek, azt nagyon nem szeretik. Félve és kétellyel kérdeznek meg dolgokat, fontos tudniuk, hogy én csíki vagyok-e vagy gyergyói. Mert hallottak ezt-azt az ottani, na meg az ottani emberekrõl is, de nincs baj velük - mondják õk. Csak nem tudtam megérteni, ha valakivel bajuk is lenne, mi lehet az a nagy gond, amiért egy egész területet elítélnek. Errõl viszont ismét nincs miért filozófálni, mert mifelénk ugyancsak felüti a fejét ez a probléma.

Az irigység - gondolom én - itt is, mint máshol a megélhetésbõl fakad: az azért gazdag mert fát lopott, az azért szegény mert a "DELFIN"-nél próbált szerencsét, a másik meg kiment Irakba, s most nagy a szája. Ezekrõl beszélnek, egy-egy sörsátorban. Érdekes, mintha Gyergyóban lennék; persze ezt csak ironikusan jegyeztem most meg. Az irigység nagy úr arra felé is, gondolom az alpolgármesternek is ebbõl lehetett gondja péntek este.

A frusztrációra térve csak annyit jegyeznék meg, hogy nem kis gond a Gyimesekben sem. Nagyon sok olyan probléma van, amit én most látok elõszõr, mert attól függetlenül, hogy még egyszer jártam arra fele, egykori barátnõm rokonainak látogatása során, most voltam másodszor úgy, hogy megfigyelhettem az ottani embereket, igaz, nem végeztem eféle egyetemet, és nem is gondolom, hogy teljesen tisztán láthatom az ottani problémákat.
De mégis jó, ha beszélünk róla, mert vallom, mindenbõl csak akkor lehet jobbat faragni, ha beszélünk róla, ha gondoskodunk azon dolgokról is, amit legszívesebben a szõnyeg alá söpörnénk.
A frusztráció mintha az elveszettségbõl is fakadna: nem találják sokan a magyar szavakat, nagyon beolvadtak a román szólások, érdekesen hallgatam õket, de közben csak néztem, hogy mennyire közvetlenül tudtak románosan magyarul beszélni. Próbálnak meglenni és megélni a románokkal együtt, de mégis érzõdik a feszültség. Például nem azért vannak annyira jóban a rendõrökkel, mert kicsi a község és mindenki mindenkit ismer, hanem azért, mert muszáj jóban lenniük. Vannak ennek különbözõ okai, amire nem térek ki, mert mindenki tudja. Nem bizos, hogy feltétlen szeretik a román közösséget, de elviselik, viszont néha kibújik a szög a zsákból.
Rendõrõkrõl vagy csendõrökrõl beszélvén, hadd térjek ki még egy nagyon furcsa részletre: hajnalig tartó buli volt ígére a szórakozni vágyóknak, mi tettük is a dolgunk, szolgáltattunk zenét, néha a mikrofonnal bíztattuk a közönséget. Tetszett is nekik, örültem ismét, hogy ott lehetek és jó szemmel - na meg füllel - figyelik, hogy mi történik és még szórakoznak is. Erre, éjfélkor odajön egy rendõr és megalázóan, ordítva parancsolt ránk, hogy állítsuk le a zenét és kapcsoljuk a fényeket is le. Meggdöbbenten álltam és szóltam, hogy rendben, lejár a felvétel és pakolunk, bár akkor sem értettem miért ordít valaki ránk, akihez semmi közünk és még egy szervezõt sem láttam, hogy oda jött volna és kéri, hogy most már legyen vége, mert eddig a program. Említettem, hogy hajnalig tartó mulatozásról beszéltek nekem. A rendõr ismételten ordítani kezdett és rácsapott az asztalra, mondván: "Azt mondtam, most!"
Megijedtem, mert - nem akarok túlzásokba esni - még azt is kinéztem volna belõle, hogy bilincsbe ver, ha nem követem utasításait. Persze, ezt mind románul. Belõlem is kijött volna, hogy nem-e azért lett hirtelen ideges, mert egyre több magyar zenét játszodtam. Végül fogtuk magunkat és a szállásra igyekeztünk.

Eltelt egy nap, következett szombat, amikor békésen játszadoztak a gyerekek a focipályán, a felnõttek sört ittak, miccset vagy karajt ettek, újra minden a réginek tûnt, annak ellenére, hogy az alpolgármester már kötött kézzel járt körbe a focipályán kialakított falunapokon. Sütött a nap, ismét a tájat szemléltem, és örvendtem, hogy egy ilyen helyen lehetek. Mert õszintén, mondták, hogy szép a gyimesi táj, de amig az ember nem látja, addig csak fogalma van róla, ami nem ugyanaz.
Eljött az este, újra buliba invitáltuk a jónépet. Elérkezett éjfél, újra a rendõr mérgesen állított elénk és követelte, hogy hagyjuk abba a zenélést. Ekkor már úgy gondoltuk kollégáinkkal, hogy csak szólunk egy pár szót, a mi érdekünkben is, na meg az emberek érdekében, akik hurrogtattak mikor leállítottuk a zenét.
Mondtuk a rendõrnek, hogy ilyet mi a '80-as években láttunk utoljára, hogy valaki odajön és megalázóan kér olyasmit, amire neki semmi jogosultsága nincs. Erre az volt a válasz, jobb ha abbahagyjuk, mert ha nem, akkor õk nem garantálják tovább testi épségünket. Szóltunk is, hagyják menjen tovább a mulatozás, õk pedig ügyeljenek a rendre, és mindenki meg lesz elégedve. Nem így történt: még egy fél órát azon kellett vitatkozzunk, hogy nincs joga ezt kérnie tõlünk, csak akkor ha a szervezõvel jön, hogy be kell fejezni a dínom-dánomot. Erre a válasz az volt: itt még a rendõr az úr.
Ekkor értettem meg igazából, hogy mi is az, amit péntek óta nem tudok megemészteni, de egyre világosabb lett minden. Az emberek félnek a rendõrtõl, így mit sem ér a kölcsönös tiszteletadás, inkább civakodásba torkollik a legtöbb eset. És még lesz ez ügyben az alábbiakban pár szavam.

Végül a szombat is eltelt, visszatehettük a zenét, majd mikor szólt éjjel 2-3 körül az egyik szervezõ, hogy most már húzzuk le a zenét, szívesen megtettük és beszélgettünk az ottaniakkal.

Vasárnap következett: ez a nap volt a döntõ, mikor úgy éreztem, hogy igazán komoly gondok lehetnek egy olyan községben, ahol mindenki mosolyog, de mégis fél vagy éppen lázadni készül.
Open Stage-s kollégáim fellépni készültek, az emberek már nevettek is, mikor hirtelen tekintetünk másra lett figyelmes: mindenki aki a színpad elõtt követte a Székelylend elõadását, hirtelen futni kezdett a focipálya közepe felé. Én annyit láttam, hogy valaki egy jókora gerendával szalad egy másik fele, õt pedig rendõrõk követik. A gerendával ütlegelte az egyik jókora fiatal a másik jókora fiatalt, majd ezután elõkapott egy kést és azzal hátba szúrta. Ez mind fényes nappal, vasárnap történt. Az Open Stage folytatta elõadását, bár mi csak mosolyogtunk egymásra, õk a színpadról rám, én meg a színpad elõl rájuk, mert lehet ez a mi hibánk is, nem tudtuk, hogyan reagáljuk le az esetet, fõleg azok után, hogy senkit nem érdekelt arra a pár percre a Székelylend. Majd felmentem a színpad szélére, és kérdezték a színészek is, hogy mi történt. Mikor meghallották, hogy mi is a helyzet, mindenki megijedt. Õk is, én is.

A színpad mögött próbálták ellátni a sebesültet, se mentõ, se orvos nem volt. Csak a rendõrõk.
Sápadt arc ült be az autóba, azaz berakták, a másik illetõrõl pedig egy idõ után leszedték a bilincset és vállonveregették a rendõrõk, majd továbbállt. Nem volt tiszta a helyzet számomra, mert nem igazán követtem az eseményeket, így nem tudok objektíven errõl írni. Viszont az furcsa olt, hogy valakit megbilincselnek, majd elengedik és még vállon is veregetik.

Így történt. Furcsa egy világ, bár ez csak egy bizonyos szegmense, bizonyos történésekkel, ami nem mindenre igaz, ahogy az sem, hogy minden ember ilyen lenne ott. De nem éreztem biztonságban magam. Nem éreztem úgy, hogy valakire támaszkodhattam volna, legyen az a rendõr vagy a rendfenntartó, vagy esetleg az egyszerû községlakó.

Befejezésül csak annyit, érdemes meglátogatni Gyimest. Gyönyörû hagyatéka a természetnek, érdekes világgal amelyet nem szabad elfeledni.

Legyen Ön az első hozzászóló

Hozzászólás
A hozzászólása a cikk témájához kapcsolódjon. A személyeskedő hangú, durva mondatokat tartalmazó hozzászólásokat töröljük. Ne hivatkozzon a saját webhelyére. Az ilyen hozzászólásokat ugyancsak eltávolítjuk. Nyomja csak meg a böngészője *Frissítés* gombját, ha új biztonsági kódra van szüksége, mielőtt a 'Küldés' gombra kattint. Ne feledje, hogy a fenti műveletre csak abban az esetben van szükség, ha rosszul írta be a biztonsági kódot. Kérjük ha hozzászólását elküldte, várjon türelemmel. A hozzászólások elküldésük után 60-120 másodperccel jelennek meg. Megértésüket köszönjük
Név:
Email:
Hozzászólás:
Biztonsági kód*